41.rész: Most csak felejteni akarok…

Sziasztok!

Tudom nagyon rég volt rész, ez se lett olyan jó, de igyekeztem. Remélem elnyeri a tetszéseteket és írtok nekem hozzászólást, sokat jelentene.

Jó olvasást!

L*encii.~

A gyönyörű vacsorából rémálom lett. Soha nem gondoltam volna, hogy pont az anyám miatt fogunk szakítani. Azt hiszi így jobb lesz? Egyáltalán mi oka volt erre? Magyarázza már el valaki, mert ez a rengeteg kérdés megőrjít! Az anyám, aki mindig az én boldogságomat helyezte előtérbe, most miért csinálta ezt?  Rengeteg kérdés, egyetlen tény: vége. Lassan sétáltam hazafelé, taxira nem volt nálam pénz. Azt se tudom hol vagyok, de a főúton csak hazatalálok. Hátha addig nem rabolnak el, illetve nem erőszakolnak meg. Az arcomon végigfolynak a könnyek, majd az államhoz érve csöpögnek le a ruhámra. A magassarkúmba már alig tudok menni, a sok sírástól rosszul vagyok, úgy érzem, alig tudok a lábamra állni. Egyetlen egy emberre tudok számítani, aki eljöhetne értem: apu. Tárcsáztam is gyorsan a számát.

- Szia, Édesem – szólt bele.

- A- Apu– próbáltam minél érthetőbben beszélni – kér-kérlek, gyere értem - dadogtam.

- Mi történt? – kérdezte megijedve. Remélem megért majd, és nem anyu oldalán fog állni.

- Majd elmondom, gyere a régi parkhoz, tudod a fő úton – mondtam halkan és letettem. Csak álltam egy fa alatt és vártam.  Rettentő rövid idő alatt ide is ért a kocsijával, majd megállt mellettem én pedig gyorsan beszálltam. Nem kérdezett, nem kezdett el faggatni, látta rajtam milyen állapotban vagyok, ezért gyorsan hazavitt. A kis távirányító gombját megnyomta és a kapu ki is nyílt. Behajtottunk a garázsba és kiszálltunk. A konyhába mentem, megittam egy forró teát és a szobámba siettem. Szerencsére útközben anyával nem találkoztam. Nem tudom, hogy tudom ezt majd neki megbocsájtani. Stephanie szerintem már aludt, ezért nem akartam zavarni. Elmentem a fürdőbe, teliengedtem a kádat, majd beleültem. A tükröt messziről elkerültem, nem akarom magam látni. A forró víz egyáltalán nem nyugtatott meg, a gondolataim csak úgy cikáztak, én pedig keservesen sírtam.  A csókok, ölelések, együtt töltött éjszakák emlékét idéztem fel. Hiányoztak. A találkozásunk, a közös turnézás, hogy mindentől és mindenkitől megvédett, többször megmentette az életem, a srácok, akiket örökké a szívembe zártam, és úgy minden Londontól kezdve. Az életem e szakaszán voltam igazán boldog, egészen máig. Kiszálltam a kádból, felvettem egy köntöst és a szobámba siettem. Felöltöztem és ágyba bújtam. Természetesen nem jött álom a szememre, a gondolataim nem hagytak békén, csak Rá tudtam gondolni. A gyűrű, amit még tőle kaptam még mindig rajtam van. Az eljegyzésig le sem fogom venni, ezt megígérhetem. Ez zúgott a fejemben, amikor Newcastle-ben ezt mondta. Én is megfogadtam ezt, és soha nem fogom levenni. A miénk egy igaz szerelem, és legyen, akármi egyszer úgyis újra együtt leszünk. Ez nem egy olyan rajongós kitaláció, mert ez így lesz. Nem vagyok őrült, se rajongó, mert én csak egy egyszerű lány vagyok, aki beleszeretett egy hírességbe. Arcomat a párnába fúrtam, sírásomat próbáltam elfojtani, reménytelenül. Aztán egyszer csak álomba sírtam magam.

Reggel kopogásra ébredtem. Megnéztem az órám és még csak kilenc óra volt.
- Akárki is vagy menj el! – üvöltöttem ki álmosan, amennyire csak tudtam.  Az ajtó résnyire nyílt és apu jött be rajta. Szája mosolyra húzódott, de én nem tudtam ezt viszonozni. Leült mellém az ágyra és homlokon puszilt.

- Jobban vagy? – kérdezte meg szomorúan. Én csak megráztam a fejem. – Hozok neked fel reggelit - mondta majd kisétált az ajtón. A helyét Stephanie váltotta, aki vidáman ugrált be a szobámba, egészen addig, amíg meg nem látott.

- Jézusom, sírtál? Mi történt? – kérdezte meg sopánkodva és befeküdt mellém.
- Anya azt mondta Harrynek, hogy szakítson vele, és ezért szakítottunk – mondtam könnyekkel küszködve.
- De miért? – kérdezte meg szomorúan. Ő sem tudta el hinni miért vetemedett erre az anyám.
- Mert elvileg Harry elrontott, legalábbis neki ezt mondta – mondtam világfájdalommal az arcomon. Apu visszajött egy tálcával a kezében, amit le is rakott elém. Tele volt mindenféle finomsággal, ami akár egy egész családnak elég lenne, de rá se tudtam nézni ételre – Nem vagyok éhes – mondtam bűnbánóan, de azért ittam egy kis narancslevet. Erről is Ő jut eszembe, hisz ez a kedvence. Azért letette a tálcát, majd magunkra hagyott – Kérsz? – kérdeztem meg barátnőmet, mire ő elvett egy kis sütit. Nem tudtam miről beszéljünk, ezért felkaptam pár ruhadarabot tök mindegy alapon és bevonultam a fürdőbe. A tükörképemet nem tudtam elkerülni: vörös, bedagadt szemek, sápadt, hulla arc. Elborzadtam a kinézetemtől, ezért inkább öltözni kezdtem. Felvettem egy fekete melegítőt, egy fehér toppal, a kinézetemmel pedig nem törődtem. Ennél gázabb már úgyse lesz. Fogat mostam majd visszamentem a szobába. A mai napot a szobámban fogom tölteni és csak úgy leszek. Remélem Stephanie is velem tart.  A szünet után visszamegyek a suliba és tanulásba fogok temetkezni. Leérettségizem, elmegyek egy egyetemre és tovább tanulok. Addig fogok tanulni, amíg el nem felejtem őt. A végére kész zseni leszek. Na de hagyjuk az egoizmust, inkább leültem az ágyamra, elővettem a laptopom és a lehető leghangosabban hallgattam a kedvenc zenéimet. De miért pont a One Direction a kedvencem? Ezért van nekem ilyenkor itt Taylor Swift és az ő nyálas szerelmes szakítós dalai. Azzal a nagyon rossz hangommal kezdtem el énekelni, Stephanie egy pillanatra kirohant, majd a gitárjával tért vissza. Elkezdtük énekelni, és ő kísért gitárral. Átérezte azt, ami történt velem, mellettem volt, amikor sírtam. Ilyen egy igaz barát, és úgy gondolom, ebben az időszakban csak rászámíthatok. Most csak felejteni akarok…