2013. december 18., szerda

48.rész: Akár egy horrorfilm

Kedves Olvasók!
Utolsó hét van a suliban, tehát kevesebbet kell tanulni, mint amúgy, és én ezt ki is használom, hogy a blogot írjam. El is készültem az új résszel, remélem, elnyeri a tetszéseteket, és ha szeretnétek, akkor hagyjatok magatok után nyomot a következőképpen:
- tetszik gomb
- megjegyzés
- chat
- feliratkozás
- szavazás ( két féle is van)
- facebook csoportba való jelentkezés
Tehát rengeteg lehetőség van, nem kell nekem ódákat zengeni, hogy milyen a blog, mert annyival is megelégszek, hogy tetszik/nem tetszik, jó/nem jó stb. Most sem könyörgök nektek, csak gondoltam megemlítem, hogy ilyen lehetőség is van. Szerintem túl hosszú lett, és elég eseménytelen, de azért remélem tetszik. Hétvégén remélhetőleg ismét új rész lesz, a szünetben pedig még több! Nem szeretném tovább húzni a szót, jó olvasást mindenkinek és hangolódjatok a karácsonyra xx L*encii.~

Reggel fáradtan keltem ki az ágyból. Csodálkoztam, hogy magamtól keltem, ezért megnéztem az órámat, és szomorúan vettem észre, hogy még aludhattam volna. Stephanie mellettem feküdt, de még nem kelt fel. Felvettem a köntösömet és lebaktattam a konyhába, ahol csináltam mindkettőnknek reggelit. Az asztalra tettem és felfutottam az emeletre, majd berontva a szobába ráugrottam az ágyra ébresztés gyanánt.
- Jó reggelt, kész a reggeli! – üvöltöttem torkom szakadtából, mire ő csak morgott egyet és a párnát a fejére húzta. Úgy döntöttem, hogy gonosz leszek és megleckéztetem egy kicsit, ezért hagytam aludni, és egyedül mentem le reggelizni. Senki nem volt otthon, a hűtőn csak egy cetlit találtam: Későn jövünk, rendeljetek valamit enni, pénz a fiókban. xx Anya. Hamar beletörődtem, hogy ma se lesz itthon anyu, bár sajnáltam, hogy apuval nem tudok beszélgetni. 
 Mindegy, inkább tovább kezdtem készülődni, mert nem akartam elkésni az első napon – nem úgy, mint ahogy Steph fog. Gonosz mosoly jelent meg arcomon, torkomból felszakadt az ördögi kacajom. Gyorsan észbe kaptam, hogy mégse vagyok itthon egyedül, és ki tudja, lehet anya felszerelt pár kamerát.  Mielőtt elkezdtem volna őrülten kamerákat keresni inkább elhessegettem ezt a hülye gondolatot, és felmentem készülődni. Stephanie még mindig félálomban feküdt az ágyon.
- Ugye tudod, hogy el fogsz késni, 10 perced van – mondtam találomra az időt, mire felriadt, majd leesett az ágyról. Most aztán jól jött volna az a kandi kamera – gondoltam magamban miközben a nevetésem próbáltam visszatartani. Gyorsan elővette a telefonját, majd bosszúsan nézett rám:
- Még csak 8 óra – mondta unottan, majd visszadőlt.
- Fel tudod fogni, hogy odahaza ilyenkor kezdődik az óra, te meg még fel se keltél? – kérdeztem drámaian. Semmi reakció, mit is vártam. – Én nem szólok többet, de hidd el, hogy el fogsz késni – mondtam és összeraktam, hogy mibe is menjek ma. Egy egyszerű farmert vettem fel, toppal, amire a hidegre való tekintettel egy New York feliratú pulcsit húztam, amit még Harry-től kaptam, amikor ott voltak. Felvettem a „mamuszcipőmet”, ami akárki akármit mond nagyon kényelmes. Bementem a fürdőszobába és rendbe szedtem magam. A hajamon egyszer áthúztam a vasalót, hogy csak épphogy hullámos legyen. Felkaptam az iskolatáskám, amiben alig volt pár cucc, majd lementem a nappaliba. Mivel volt még egy csomó időm, ezért írtam egy üzenetet Harry-nek. Valószínűleg már ő is felkelt, mert tudtommal ma interjúra mennek. Azt hiszem, ha lesz időm, akkor azt megnézem délután. Hamarosan felhívott, ezért gyorsan felvettem.
- Szia – húztam el a végét. Ő még félálmában köszönt, mire rákérdeztem: - Bocsi, én keltettelek?
- Nem baj, már úgyis kelnem kellett volna – magyarázta meg, nehogy bűntudatom legyen.
- Lehet nem telefontéma, de azt akartam kérdezni, hogy a média most mit tudjon rólunk? Csak mert tegnap live-stream-et tartottunk, és a veled kapcsolatos kérdésekre nem akartam válaszolni, mert nem beszéltük meg, hogy mi is legyen – daráltam le az egészet gyorsan.
- Várj, ezt még értelmeznem kell így kora reggel – felelt, mire élesen belenevettem a telefonba. – Szerintem, azt kéne, hogy mivel titokban járunk, ezért először azt kéne mondanunk, hogy szakítottunk, ami végülis igaz, majd pedig elkezdünk találkozgatni és azt pedig arra fogjuk, hogy megbeszéltük a dolgokat, és barátok maradunk. De persze ezt a találkozósdit is próbáljuk titokban – mondta, én pedig némán bólogattam. Amit ő nem látott, ezért hangosan is elmondtam, hogy tetszik az ötlet.
- Na viszont nekem mennem kell suliba, neked pedig sok sikert az interjún, szeretlek, szia – mondtam.
-  Köszi, neked is, szeretlek, szia – köszönt el ő is és bontottam a vonalat.
- Stephanie, én elindultam, nehogy elkéss – kiabáltam fel egy gonosz mosoly kíséretében. Nyakamra aggattam a sálam, - úgy éreztem magam, mint egy díszes karácsonyfa – majd hátamra vettem a táskám és elindultam a suliba. Lassan sétáltam miközben az utcát figyeltem. Ilyenkor már beindul a forgalom, mindenki siet a munkahelyére, általában elég nagy dugó van. A járdák se üresek, az emberek özönlenek. Általában vagy szemből löknek fel, vagy úgy gondolják túl lassan mész, ezért hátulról kerülnek ki. Elég idegesítő tud lenni, mikor már a harmadik ember jön neked, és se szó se beszéd továbbmegy. Általában könnyen fel tudom magam húzni és ez most se volt másképp. Fortyogva igyekeztem a suliba, de ahogy megpillantottam a suli előtti kis klikkeket, jobban kezdtem el félni, és nem idegeskedtem, vagyis nem a forgalom miatt. Már bántam, hogy Stephanie-t otthon hagytam, mert akkor most együtt mehetnénk végig a bizonyos úton, ami a suliba vezet. Ezen az úton az emberek háromszor mérik végig hogyan nézel ki, divatosak-e a ruháid, ezekre megjegyzést is tesznek. Ezt pedig ki kell bírni, mert különben még szánalmasabbnak titulálnak. Emelt fővel mentem végig az úton, csak az ajtót szuggeráltam, a megjegyzések egyik fülemen be másikon kimentek. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, azt hiszem sikerült, mert pár perc múlva már csak unottan ültem a padomba. Azért az emberek itt is szívesen megtalálnak, aminek nem nagyon örülök, de ilyenkor vissza kell szólni, vagy észre se venni. Percenként pillantottam a fali órára, szinte már mindenki megérkezett csak drágalátos barátnőm nem. Végül úgy döntöttem felhívom, ki is csöngött, de a bánatért se vette fel. Sokat kockáztatva, de úgy döntöttem, lekésem az első órát és megkeresem Stephanie-t. A portán nem akartak kiengedni, ezért vissza kellett mennem, át az udvaron és ott kimenni. Mivel innen szoktak a tanárok kocsival bejönni, ezért én itt ki tudtam menni. Sietve tettem meg az utat az iskola bejárata elé, körbenéztem, de barátnőm még csak az iskola közelébe se volt. Elindultam hát a hazavezető úton, hátha megtalálom. Közben folyton hívogattam, kicsöngött, de egyszer sem vette fel. Megkockáztattam vele egy igazolatlan órát, vagy többet, és valószínűleg a tanárnak se leszek a kedvence. De nem baj, egy fél évet még én is kibírok. Lassacskán tíz perce sétálgattam, de semmi nyoma nem volt Steph-nek. Ezért végül hazamentem, hátha visszaaludt barátnőm. Néhány lámpa világított a házban, ezért hát bementem. Elővettem a lábtörlő alól a kulcsot, mert lusta voltam kivenni a táskámból. Bedugtam a zárba, majd fordítottam rajta, de azt tapasztaltam, hogy nyitva van. Pedig én bezártam! Most már félve, halkan nyitottam be a lakásba, nem tudtam rájönni, hogy mi folyik itt. Stephanie biztos nem hagyta üresen a házat, égő villanyokkal, ráadásul tárva nyitva. A legvalószínűtlenebb dolgok jutottak eszembe, nagyon be voltam parázva. Először a nappalit közelítettem meg, nagyon lassan haladtam, mint egy kommandós. Az ajtónál megálltam, majd hihetetlen gyorsasággal dugtam be a fejem, majd ki. Elég nagy felfordulás volt, valószínűleg ékszereket, pénzt keresett a betörő. Mivel nem véltem felfedezni senkit, ezért továbbmentem a konyhába. Itt nem nagyon számítottam bárkire is, de azért bementem és egy kést vettem magamhoz. Akár egy horrorfilm – gondoltam magamba. A hosszú folyosón kezdtem el végigmenni, majd mindegyik ajtón be- majd kimentem. A földszint tehát tiszta. Remegő lábakkal indultam el a lépcsőn, közben kinéztem az ablakon, és szomorúan vettem tudomásul, hogy eleredt az eső. A lépcsőn elég nehéz volt halkan közlekedni, mert mindegy egyes lépésnél, recsegett. Az emeleten először a szüleim szobájába mentem, a biztonság kedvéért a gardróbba is benéztem. Sehol senki. Eddig minden szobát, ahol voltam kulcsra zártam, a kulcsot pedig zsebre raktam. Már csak három szoba maradt: az enyém, a fürdő és Stephanie-é. A következő volt a terv: először bemegyek az enyémbe, azon át a fürdőbe, majd Stephanieé-ba. Csak attól félek, amíg én a saját szobámba leszek, ő Stephanie-én keresztül távozik. Ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek az enyémbe, bezárom a fürdőt, kimegyek, majd bemegyek Stephanie szobájába, és ha ott van, akkor már nem tud menekülni. Elindultam hát a szobámba, benéztem mindenhová, de még mindig semmi. A lehető leghalkabban zártam be a fürdő ajtót, majd futottam át a másik szobába, hogy el ne meneküljön. De már késő volt: nem tudom mikor, de a betörő kinyitotta az ablakot és lemászott. Nem tudom, hogyan oldotta meg, de majd én is kipróbálom.
Óvatosan az ablakhoz mentem, ahol csöpögött be az eső, majd kidugtam a fejem és hol jobbra, hol balra néztem. A tető üres volt, az utcán egy lélek se járt. Nem a legforgalmasabb utca az biztos. Rettegve zártam be az összes ajtót, ablakot, a sötétítőket lehúztam. Behoztam kintről a kulcsot is, nehogy valaki bejöjjön. Először a rendőröket hívtam fel, akik azt mondták, hamarosan itt lesznek. A szüleimet is gyorsan tárcsáztam, de mindketten dolgoztak, ezért rájuk nem számíthattam. Stephanie órán volt, ő rá se számíthattam. Csak egyetlen esélyem volt: ha felhívom a fiúkat. Félve sétálgattam a házban és néztem, hogy milyen károkat okoztak, és egyre jobban a sírás határán voltam. Eldöntöttem, hogy muszáj lesz felhívnom a fiúkat, én ezek után a rendőrökben sem bízok, kell ide mellém egy barát is. Gyorsan tárcsáztam Harry-t, aki fel is vette.
- Szia kicsim, gyorsan mondjad, mindjárt kezdődik az interjú – hadarta el. Ahogy meghallottam a hangját a sírás kitört belőlem, nem bírtam megszólalni. – Dorothy mi történt, jól vagy? – kérdezte aggódva. A háttérben hallottam Paul erőteljes hangját, amint azt mondja „Harry kezdünk”, de ő még mindig vonalban volt.
- Kérlek, gyere hozzánk, félek, mindjárt jönnek a rendőrök is, de már bennük se bízom – mondtam akadozva.
- Öt perc – mondta gyorsan és letette. Sírva dőltem le a kanapéra, és vártam, hogy Harry ismét hívjon. Valaki csöngetett, mire ijedtemben megugrottam. Az ajtóhoz lopakodtam, de nem mertem kinyitni. Végül résnyire nyitottam az ajtót, és két nagytestű férfi állt előttem. Elkezdtek magyarázni arról, hogy ők rendőrök, még jelvényt is mutattak, de én még mindig lecövekelve álltam előttük és nem engedtem be őket.
- Hölgyem, szeretnénk felmérni a területet, beengedne minket? – kérdezte már türelmetlenül az egyikőjük – azt hiszem George.
- Meg kell várnom Harry-t, meg kell várnom Harry-t – hajtogattam magamba, miközben előre-hátradülöngéltem. Az egyikőjük hátrébb ment és egy telefont intézett. Eközben fénysebességgel leparkolt mellettünk egy autó, majd kiugrott belőle Harry és futva felém közeledett. Kilökte maga előtt az ajtót és védelmezően megölelt. – Köszönöm – suttogtam, miközben beljebb engedtem a rendőröket. Körbenéztek a házban, kikérdeztek, hogy mi hogyan történt, lefotózták a nyomokat, majd hívták a helyszínelőket is. Közben egy férfi érkezett meg, orvosnak volt öltözve, talán az is volt. Halkan szót váltott az egyikőjükkel, majd kedvesen felém közeledett. Leült mellém és elkezdte ugyanazokat kérdezni, mint a rendőr. Nem nagyon értettem, ideges is voltam, de azért válaszolgattam. Végre Harry-vel lehettem kettesbe, az ebédlőasztalnál, miközben a többiek a nappalit nézték át. Beleültem ölébe, és próbáltam nem elbőgni magam.
- Mi lett az interjúval? – kérdeztem bűntudattal, amiért miattam kihagyta.
- Lemondtam, te mindennél fontosabb vagy nekem, ha valami történt volna, akkor azt sosem bocsájtottam volna meg – mondta, majd lágy puszit nyomott homlokomra.
- Harry én úgy félek – mondtam, miközben könnyek szöktek a szemembe.
- Ne félj, én itt vagyok – mondta, és elkezdte énekelni az örök kedvencemet, a Little Things-t és közben ringatott az ölében. Kis idő múlva elnyomott az álom, amely ezerszer jobb volt, mint a valóság.


~Harry~

Nagyon féltettem Dorothy-t, az orvos nem tudott jó hírekkel szolgálni. Szerinte Dorothy csinálta az egész felfordulást, csak megjátszotta, hogy kirabolták. Az okokat még ő se tudta pontosan megmondani, de úgy vélte, Dorothy-nak sürgős pszichológiai kezelésre van szüksége. Én egyből védelmére keltem, ne merje azt mondani a barátnőmre, hogy őrült. A rendőrök körbenéztek, de semmi nyomát nem látták erőszakos behatolásnak. Azt ne merjék állítani, hogy a barátnőm tette, főleg, hogy semmi oka nem lett volna rá. Mégis mi értelme van annak, hogy saját magát rabolta ki? Dorothy közben édesen az ágyon aludt, arcára rászáradtak a könnyei, amik láttán elszomorodtam, nem akarom többször így látni.
- Be kéne vinni a kórházba kivizsgálásra – mondta az orvos. Nem értettem egyet vele, de ha neki ez kell, hogy Dorothy „meggyógyuljon”, akkor felőlem vihetjük. Ölembe vettem és kivittem a rendőrautóhoz. Beültem mellé és fejét a lábamra tettem, mire elindultunk a kórház felé. Közben elkezdett rezegni a telefonom, mert Paul keresett. Nem volt kedvem felvenni, úgyis csak lebaszna, amiért elrohantam.

~Dorothy~

Fáradt szemeimet próbáltam kinyitni, ami elég nehezen ment. Ismeretlen környezetben ébredtem. Minden fehér volt, az ágy kényelmetlen, a levegőben fertőtlenítőszag terjengett. Nem tetszett ez az egész, mocorogni kezdtem, mire a sarokban lévő székből Harry odajött hozzám és leült az ágyam szélére. Még mindig ijedten néztem körbe, nem tudtam mi történik velem, miért vagyok ide bezárva. Egyetlen egyszerű kérdést tettem fel Harry-nek:
- Hol vagyok? – mire ő gondolkodva rám nézett, hogy mit is mondjon…

2 megjegyzés: