51.rész: Végre vége

Kedves Olvasók!

Megérkeztem a következő résszel, ami remélem jobb lett, mint az előző, mert az elég slampos lett. Várom a véleményeket, még mindig lehet szavazni, és feliratkozni. Jó olvasást mindenkinek és kellemes ünnepeket!

~Dorothy~

Reggel krákogásra, köhögésre ébredtem. Felkaptam a fejemet és anyám állt az ágyam szélén. Harry még édesdeden aludt a karjaim között.
- Erről nem volt szó – utalt anyu Harry-re, miközben próbáltam ébresztgetni. Elég kellemetlen helyzet volt, mindenhová néztem, csak anyám szemébe nem. Közben felfedeztem aput is, aki a folyosón várt minket. Harry közben ébredezett, de ahogy megpillantotta „anyósát” szemei kipattantak. Megsemmisülve néztünk egymás szemeibe.
- Sajnálom, de én szeretem Harry-t – jelentettem ki magabiztosan. Anyám szúrós szemeivel méregetett minket, majd sóhajtott egy mélyet.
- Nem érdekel, rossz hatással van rád – sziszegte ki fogai között, megint nagyon dühös voltam rá. Harry közben már kikászálódott és inkább kiment a folyosóra apuval beszélgetni – ő sokkal jobban bírja. – Hogy vagy kincsem? – váltott hirtelen témát anyu, elővette a kedves énjét.
- Eddig sem volt semmi bajom – válaszoltam. Végül nem álldogált tovább, hanem kiment az automatához és hozott nekem egy forró csokit. Addig apuék is bejöttek, mire mosolyra húzódott a szám, örültem nekik. Leültek egy-egy székre, és kérdezősködtek hogylétemről, meg hasonlók.  Majd bejött az orvosom egy nővel.
- Jó napot, Dorothy hogy van? – kérdezte kedvesen az orvosom, Mr. Gibson.
- Jó napot, remekül – mondtam – meddig kell még bent lennem? – kérdeztem kíváncsian.
- Itt van a pszichológus, vele kell egy kicsit beszélgetned, és majd ezután eldöntjük, hogy meddig kell bent lenned – mondta, majd mindenki kiment és csak a hölgy maradt bent. Feljebb ültem az ágyamon, ő közelebb jött és a kezét nyújtotta. Fel akartam állni, de azt mondta: hagyd. Kezet ráztunk, majd leült a mellettem lévő székre, ahol már oly sokan megfordultak. Elkezdett kérdezgetni mindennapi dolgokról, amikre én készségesen válaszoltam. Majd szóba jött Harry. Elkezdtem neki mesélni a kapcsolatunkról elejétől a végéig. Nem tudtam miért kérdezi, de biztos volt rá oka. Erről pedig áttért arra a bizonyos napra, amikor egyedül mentem haza. Belekezdtem a történetbe, onnantól kezdve, hogy elindultam a suliba. A végére már folytak a könnyeim nem bírtam a nyomást. Nem tudom miért bíztam meg benne, talán mert ő egy dilidoki. Egy nagyon kedves dilidoki.
- Mit éreztél aznap? – kérdezte.
- Féltem, nagyon is. Még a rendőrökbe sem bíztam, inkább hívtam Harry-t. Ahogy mászkáltam a házban szobáról - szobára egy késsel a kezemben, legszívesebben elbújtam volna az ágyam alá, hogy sírjak és üvöltsek. Egy szoba maradt, a barátnőmé, és persze, hogy ott szökött meg. De talán jobb is, ha ott találom, nem hiszem, hogy tudtam volna védekezni, annyira leblokkoltam volna – fejeztem be mondandómat, miközben hangtalanul sírtam.
- Rendben, köszönöm, és nagyon sajnálom, most megbeszélem az orvossal, szia – köszönt el és kilibbent a szobából. Csak halkan elköszöntem, de ezt ő már úgysem hallhatta. Megsemmisülve, kiszolgáltatva ültem a kényelmetlen kórházi ágyon, mikor Stephanie rontott be hozzám. Szemeim felcsillantak, örültem látogatásának.

- Szia – húzta el a végét, majd odajött hozzám és szorosan megölelt. – Úgy hiányoztál – mondta szomorúan, majd leült az ágy szélére.
- Te is nekem, mi újság? Most hol laksz? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- A fiúknál és megint hülyén érzem magam, hogy náluk lakom, és sajnálom, hogy nem mentem aznap suliba, különben most nem feküdnél itt – mondta, miközben lehajtotta fejét.
- Ezt még egyszer meg nem halljam tőled, befejezed a rinyálást, nincs semmi bajom, kijutok innen, hidd el, ez nem a te hibád – szidtam le, amolyan barátian. Rengeteget beszélgettünk, később Harry is csatlakozott hozzánk, a szüleim pedig inkább kint maradtak.  Késő estig beszélgettünk, Harry-nek holnap semmi dolga, Stephanie-t pedig kikérték a suliból. Addig maradhattak ameddig akartak, és én nagyon örültem nekik. Később legnagyobb meglepetésemre még négyen társultak hozzánk: meglátogattak a fiúk is. Már szinte ülőhely se volt, ezért a kanapén kuporogtak mind a négyen. Nagyon jól szórakoztam, mindenki sokáig maradt. Késő este mikor már szállingóztak haza a fiúk, bejött az orvos. Elkezdtem izgulni, nagyon reméltem, hogy hazaengednek. Néma csend telepedett a szobára, már senki sem poénkodott. Köszöntött minket az orvos, majd ismertette a tényeket.

- Dorothy, a viselkedése alapján, meg amit a pszichológus mondott, úgy döntöttünk, hogy – vett mély levegőt, amitől én még idegesebb lettem – rendben van, holnap hazamehet – fejezte be, én pedig kivirultam. Annyira boldog voltam, hogy nem titulálnak őrültnek és nem zárnak be egy gumiszobába.
- Nagyon - nagyon köszönöm – mondtam.
- Holnap megkapja a jelentést, viszlát – ment ki. Mindenki, aki még ott volt megölelgetett és örült nekem. Annyira kellemesen töltöttük el a napot, annak ellenére, hogy egy kórházban voltunk. A végére már csak Harry és Stephanie maradt, most barátnőm feküdt be mellém, míg Harry a kanapén próbált ülve aludni. Végre vége van ennek és boldogan mehetek majd haza. Ennek hatására nyugodtan aludtam el.